Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2015.03.28

MÉDA: ARTÚR TONY

Egészen máig nem tudtam, nem éreztem, honnan hozom magammal ezt a nagyon szenvedélyes rendezői, művészi hajlamomat......kicsit furcsán is éreztem magam a Családomban, a barátaim és az osztálytársaim körében, gyermekként. "Mint egy ufó..." :) Nem igazán értettek meg. Hiszen senki sem volt művész. Senki nem akart színházi - , majd filmrendező lenni, sem fotóművész,  sem filmvágó, riporter, vagy designer, világmegváltó. :) A Szüleim támogattak, s az iskolában is elég korán észrevették, hogy nem vagyok átlagos gyermek....

 

Kisgyermekként a plüss állatkáimat rendeztem. Mindegyiküknek külön személyisége, története, öröme, fájdalma volt - amin próbáltam enyhíteni. Bukfencezni is megtanítottam őket. Akinek nem ment elsőre, támogattam! :) Már az osztálytársaimat is rendeztem. Házi színházat "csináltam", ami azt jelentette, hogy először egyedül, később négy-öt gyerekkel, előadásokat tartottunk a szobámban. :) Kiválasztottam néhány viccet, dalokat, verseket, táncokat, majd megtanítottam azokat  a kis társulatnak. Meghívókat készítettem, jelmezeket, díszletet gyártottam, koreográfiát, fogatókönyvet írtam, színházi jegyeket vágtam ki papírból.  Amikor eljött az est, kinyitottam gyermekszobán ajtaját, s a Szüleim ünneplőben ültek az ágyam előtti "nézőtérre". Fények és félhomály, zörejek, zene szólt. Varázslatos. Pörögtem, forogtam, táncoltam, ugráltam, énekeltem, szavaltam, "világmegváltottam". Nagyon komolyan gondoltam. 

 

Amikor egyedül voltam, egyedül játszottam el több szerepet. Kívülről, szóról-szóra, tökéletes hangsúllyal keltettem Életre a gyermeklemezeimen hallható csodás történeteket. Bambi, Csizmás Kandúr, Brémai muzsikusok, Pinokkió............mindegyiket hallás után tanultam meg, néhány óra alatt...... ilyenkor jelmezekbe bújtam, mindig annak a bőrébe, akit éppen játszottam. Pillanatok alatt átöltöztem, ha arról volt szó. Nem érdekelt semmi. Csak ez. A színház. Egy olyan világ, amely ÉN vagyok.

 

 

Osztálytáraimmal klubot is alakítottunk, s más "szobákban" is játszottunk.... :) A nézők mindig gyerekek, szülők, olykor tanárok voltak. A repertoár színes volt. Tánc, vers és próza, énekek, paródia szerepelt a választásaim között. Nagyon jó hangulat volt. Mindig nagy taps fogadott. S talán nem csak azért, mert úgy illet.

 

 

Már 6 évesen "főszerepet" kaptam az anyák napi műsorban. Én voltam a Tavasztündér. :) Mesemondó - és irodalom versenyekre jártam, majd harmadiktól seregszemlékre. Voltam már rátóti falubíró, orvos, tanár, Boldizsár. Narrátor és szerkesztő, s az Anyukámat a nézőtérről figyelő, aki ugyanúgy tanította a gyerekeket a színpadon, ahogyan én önmagamat, otthon. Az általános iskolai évek erről szóltak. Minden ünnepi műsort mi rendeztünk. Mindig mi olvastunk fel az iskolarádióban. Mi nyertük meg a gálákat. Otthon pedig díszleteket és jelmezeket készítettünk. Csodás évek voltak.

 

 

13 éves voltam, amikor ellátogatott hozzánk a városi televízió. Szerelem volt első látásra. Mindig tudtam, hogy Televíziós leszek. Esküt tettem a szobámban arra, hogy soha nem hagyom el a Szakmát, s profi FILMRENDEZŐVÉ válok.

 

Ma meséltem el az egyik Barátomnak, hogy már 5 évesen is éreztem, hogy különleges kapcsolat köt a fényíró eszközökhöz. A szekrényünk tetején, néhány évesen láttam meg először "A" fényképezőgépet. Alig vártam, hogy magamhoz öleljem. Nem volt kérdés. 16 évesen elvégeztem egy média iskolát, s már kezdetleges forgatókönyveket írtam, tollal. :) Az első forgatásomat elmosta az eső. Nem volt még itt az ideje. 19 évesen kopogtattam be az Oroszlányi Városi Televízió ajtaján, s fél évnyi gyakorlat után, főmunkatárs lettem, 20 évesen. :) 17 éves voltam, amikor megálmodtam első "gyermekem", azaz első önálló televíziós műsorom nevét: a Pódiumot. Úgy képzeltem el, hogy mindig más helyszínről jelentkezem be a Nézőknek: színpadról, gépházból, színházi függöny mögül, a nézőtérről, kiállítás megnyitóról, művészeti galériából; olyan helyekről, amelyeket ritkán láthatnak. 22 évesen teljesült az álom, létrehoztam a Pódiumot, az első önálló művészeti magazinomat, amely színteret biztosított a Művészeknek. Nem volt különbség. Mindenki egyszerre volt fontos....az Ember! Az alkotó, az érző Ember. S a Néző. Nagy N-nel!

 

19 évesen megkaptam első kamerámat egy VHS, Panasonic M25-öst. Mennyország volt. Mindenhová magammal vittem, mindent rögzítettem. Vágtam, rendeztem, narráltam, szüntelenül. Ez töltötte ki minden percemet. Még az álmaimat is. Soha, senki nem tudott lebeszélni erről a zsigeri érzésről. Mert ez, zsigerből jön.    

 

Sokat, sok helyen forgattam. Több ezer interjú, portré, kulturális események, videoklip, magazinok, bakik, werk, dokumentumfilmek, szoció......megannyi Élet, helyzet, benyomás, sírás és nevetés, nehéz és könnyed pillanatok, az Ember, az Ember.....közel 20 évet töltöttem el eme világban..... vidéken és a fővárosban. Pörgő Élet volt. Soha nem pihentem. Csak mentünk és mentünk, és örökítettünk. Filmszemlékre is jártunk, véresen komolyan gondoltuk. A Jászai Mari Színház második otthonunk volt, mert a tv stúdió volt az első. :)) S az Otthon? Nem tudom hányadik....csak aludni jártam haza. Vagy még azt sem.

 

Istenem! Mennyi Élet, mennyi Sors és Ember........mennyi könny, mosoly és ölelés, összekacsintás, rendezői intés, kábeltekerés, kazettaszalag-csévélés, azok az illatok, azok a hangok......mozdulatok.  Riporterként, művészként mindenre figyelni kell! Mindenre! Feszülten nézni, gondolni, hinni. Hogy Csoda történik. Mindig Csoda. Aki előtted áll, a mikrofon másik oldalán: sebzett. Kiszolgáltatott. Őt pásztázza a kamera. Neked kell hitet adnod neki, segíteni, támogatni. Tőled függ minden.

 

A szemeddel kell rendezni. Amerre nézel, arra néz Ő is. Ha halkan beszél, Ő is. Ha Te bizonytalan vagy........nem lehet. Ilyet nem lehet. Soha nem féltem attól, hogy nem tudok megoldani egy feladatot. Film pörög a fejemben. Mindent látok előre. Mozgóképben gondolkodom. Így a jó. Ez vagyok........nincs lehetetlen.

 

A fényképezőgép is a részem. Egészem. Ma úgy mondom, harmadik szemem. :) Csodás Társ. 20 éve fotózom..........szeretem. Nagyon.

 

S ma. Pontosan ma éreztem és értettem meg valamit. Ma, 2015. március 24-én, közel a 35. születésnapomhoz.

 

Él egy Ember, aki olyan, mint Én. Hitvilága, művészi vallása: EGY, velem. Minden Egy. Ismerem Őt. Tudom Őt. Én úgy "emlékeztem", hogy "Tony" a neve. A magánhangzók stimmelnek. Az Artúr pedig .....de ezt talán Ő jobban tudja. :) Volt Artúr. Ő is. Furcsa, hogy ÉL valaki, aki olyan, mint Te, csak Férfiben. Férfi. Ő az. A mimikája, a gesztusai, a kisugárzása, stílusa, talán még a neve is EGY, velem. Nem csak vérszerinti rokonság van. Él egy olyan kötelék, ami ennél talán sokkal erősebb, érzékenyebb, szebb. Ő. Nekem. Olyan. Pont. Szeretem Őt. Tisztelem. Ismerem az érzést. Ő is egyedül harcol. Apátlanul. De megy, mint a gép. Mert HISZ! Önmagában. Ismeri rejtett tartalékait. Tudja, hogy mi a  dolga, s teszi. Én is mindig így voltam vele. Soha, semmivel nem lehetett letéríteni a művészi útról. Semmivel. Ha éheztem és fáztam, akkor sem. Nem adtam el magam. Soha. Nem adtam oda a CSODÁT. Azt a gyönyörűséget, azt az energiát, amely bennünk van. Amire születtünk. Mert így vagyunk NAGYOK. ÍGY. Nem vagyunk egyedül. Robi.............

 

 

"T(o)n(i)"....... 

 és méda

Rápolti Brigitta 

 

 

Soha nem akartam mást.

http://www.damai.eoldal.hu/cikkek/meda-gondolatai/biografia.html

   

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.